Szeptember elsején Petőfi szobrot
avattak Marosludason. A szobor olyan
amilyen egy szobornak lennie kell. Bronzból öntötték, márványtalapzatra
helyezték, s aranyozott betűkkel vésték belé a talán minden magyar által ismert
nevet, amelynek hallatára minden magyar fejében más rím, hang, kép zendül meg,
tör elő:
- a legnagyobb magyar utáni legnagyobb magyar,
március tizenöt, a költő, forradalmár, dühös, népi, Shakespere fordító,
honfibús, önérzetes, mélabús, kunsági hentesfi aki zsebhórácával bolyong az
alföldi rónaságtól a felföldi Kárpátokig -
Mellszobor. A költő
bronz-vitézkötéses zakójában mintha vigyázban állna. Láthatatlanul is érződik a
gerincessége, öntudata, a láza.
Mindig
mikor Segesváron keresztül utazom valahova, s körülnézek a 49 óta nyugtalan
tájon, eszembe jut egy régi gondolatom, éspedig az, hogy Petőfi meghalni jött
Erdélybe. Tudta, érezte és hazafiasan vállalta az ars moriendit, ami tőlünk már annyira távol áll. Huszárosan, de gyalogosan szentül
szemberohanni a véggel.
Tudta,
hogy meghalni művészet. Tisztában volt saját szerepével a magyar történelemben,
s tudta, hogy egyféleképpen jöhetünk a világra, viszont távozásunk mikéntje
amennyire változatos, annyira komoly és fontos lehet. Lármafa, baljósság,
vészjósló utolsó sorok. A szörnyű idő,
amely a magyart kiirtja.
Ezért választotta a meghalást olyan
helyen, ahol példa és intés válhat belőle, amelyből az utókor márványtalapzatot
faraghat a megmaradásnak és éberen figyelheti a füsttől és szuronyoktól
elfedett idő ostromzárát, környékezését.
Döbrentei Kornél egyik versében megkérdezi
Petőfit – gondoltad e volna, hogy
dombormű leszel -, vagy iskolanév, utcatábla, múzeum, emlékhely, sir, tér,
egyesület, szobor Marosludason?
Azt hiszem, Petőfi mindezt gondolta
és tudta. Ő lett a szívverés és minden ajakon a szó március idusán, forrongó és
eltiport forradalmakon, unalmas vagy érdekes irodalomorákon.
Marosludason,
bár kevés fiatal vett részt a szoboravatáson, lehetőséget kaptak arra, hogy
nap, mint nap elmenjenek Petőfi Sándor előtt, rátekintsenek, kibetűzzék a
nevét, a születés és elhalálozás évszámát, szembenézzenek a bronzarcú költővel.
Megkapták a lehetőséget, hogy gondoljanak rá és lucskos, őszi, szeptember végi
napokon körülötte, vele lehessenek. És ha gyökeret ver fejűkben a kíváncsiság,
iskolán kívül is felüssék az ütött-kopott verseskötetét, Petőfi örökkön tartó
hatásának varázsában elmerüljenek.
A
magyar közösség egésze teret kapott a városban. Olyan teret ahol összegyűlhet,
ünnepelhet, együtt lehet. Nagyváradon és
a Partiumban lehet Petőfinek szobra. Bukarestben kis utca viseli a nevét a
Herestreu park közelében, akár csak Szatmárnémetiben. Temesváron egy kis tér,
Medgyesen egy belvárosi sétálóútca. Goga csodálta, Eminescu a magyarok
nagyjának tekintette.
Akkor
mégis mért olyan különös ez a szobor Maros megyében?
Azért, mert sok helyről száműzött a
költő emlékezete és kitoloncolt a megtartó karizmája. Maros megyében, ahol a
nemzetiségek számarányának megváltoztatása már a vörös idők óta nemzeti ügy, a
konfliktusgerjesztés napirenden van. A magyaroknak sok helyen nem engedik, hogy
közösségi mivoltukban nyilvánuljanak meg, hogy bármiféle emberi, lelki kapocs
megerősödjön, kialakuljon bennük.
Ezért akadályozták a Forgatagot, amelynek sikeréhez a Kolozsvári
Magyar Napok után nem férhet kétség, ezért nem lehet Sütő Andrásnak
mártiromságának helyén, Marosvásárhelyen szobra, ezért nem lehetnek magyar
tannyelvű iskolák dél-Maros megyei kisvárosokban.
És ezért nem koszorúzhatunk anélkül,
hogy meg ne cibálják és le ne szakitsák a nemzeti szinű szalagot.
A
szórványban minden szobor talapzata márvány, s mindenütt rajta áll emlékműve a
megmaradásnak. Most már nyugat Maros megyében is hallható amint:
lankadatlan
visszhangzik lebírhatatlan,
betilthatatlan
szívdobogásod.
Döbrentei
Kornél
Pataki Tamás
Szeptember
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése